Kis magyar-szerb csapat indult útnak, hogy a két évvel ezelőtti ASE győzelem nyomdokain újra megmutassa Szarajevoban, hogy a siklóernyős célraszálló versenyeken van keresnivalónk. Kaszás Sanyi Bolyán Anikóval Hajdúszoboszlóról, mi Ónódy Mikivel a szerbiai Kanizsáról indultunk útnak. A péntek estébe hajló utazás nem sikerült derűsre, bizakodásunkat lehűtötte a gyászhír, Ácó barátunk balesetéről. Némán robogtunk, vagy éppen araszoltunk Bosznia felé, gondolatainkba és emlékeinkbe mélyedve, néha egy-egy semleges témának nekiugorva, de azután mégis csak saját gyászunkba burkolózva.

A letaglózó hír, hogy barátunk, pilótatársunk a Raska szikláin élettelenül hever, agybénítólag hatott, nem tudtuk, van-e értelme ezek után a versenyre utazni. Annyi közös rendezvény után most nélküle fog eltelni ez a verseny és utána már mindegyik.
Az, hogy ez nem így lett számomra még mindig felfoghatatlan.
Ácó azaz Aleksandar Stojkov a kanizsai klub része, és a mi szerbiai kapcsolatunk meghatározó eleme is volt mindig. Horvátországtól Szlovákiáig, Albániától Magyarországig, számtalan találkozás, együtt repülés, evés, ivás, szórakozás, vagy egyszerűen csak közös élmények jellemezték kapcsolatunkat, amit Ácó minden alkalommal mézzel édesített meg. Talán nem az én feladatom nekrológot írni, de mi, azok a magyarok, akik ismertük, magyar testvérünknek tekintettük mindig, s most elveszítettük egy testvérünket…
A verseny szombaton reggel az eligazítással kezdődött, s rövid néma felállás után folytatódott az élet. A cél a ferde pályára turbulens területre helyezett palacsinta nem sok biztatással várt ránk. A felvonón felfelé némán ücsörögve a koncentrálás helyett valami egészen más uralta elménk belsejét.
A nap három sorozatot adott, ami után a versenyen George Kotec vezetett magasan, két pilótatársam rontásának hála, én a második helyen követtem, míg Ancsa az ötödik helyen a mezőnyben.
Hm.
Ácó kedvencei. Tudom mennyire rajongott, amikor George az Albán Openen küzdött, szurkolt érte, és értünk valamennyiünkért. Ancsa is nagy kedvence volt, s most lányunk az élmezőnyben ott figyel velünk. Ancsa azonban a startnál rosszul lépett, térde megrándult és úgy tűnik nem tud tovább versenyezni. Megyünk a felvonóval felfelé a negyedik körben, de Miki rádión figyelmeztet, az égen valami készül, feketeség és morgás jelzi, hogy a versenyzésnek aznapra vége.
Valaki megállította az időt, valami nagy energia elszabadult. Nem merem még magamban sem megfogalmazni a gondolataimat, csak sejtek valamit, aminek talán semmi alapja sincs.
Mégis, amikor a rendezők a versenynapot befejezettnek nyilvánítják, az ég tisztulni kezd és mehetünk hobby repülni a környék legmagasabb csúcsára. Alkonyat utánig repülhetünk – ez nem Magyarország, a kicsinyes, dilettánsok által alkotott szabályokkal – a levegőben a nemzetközi mezőny, és tudom, közöttük néhányan büszke férfiak, akik szégyellik, ha sírni látják őket, a sósan nyelhető, vörösen lenyugvó napot most a magasban senki által sem figyelve magukba ihatják.
Másnap reggel is érthetetlen energiák diktálják a feltételeket, az erős turbulens időjárásban nem lehet célraszálló versenyt folytatni. Az eredmény marad a harmadik kör utáni szerencsésen megszerzett sikerünk. Egyéni második és ötödik hely (ami a női első is egyben) és csapat második, vagy inkább első és második, hiszen a csapatgyőztesek között is van magyar fiú.
A dobogóról még fel-felnézek a gomolygó felhőkre, és a vidámnak tűnő díjkiosztó külsőségei mögött szomorúan keresem eltűnt társunk huncutul mosolygó szemét.
Szorongatom a második helyezettnek járó üvegmicsodát, amelyről már mindig Ácó fog eszembe jutni, még akkor is, ha majd csak büszkén mutogatom, mint az egyik legjobb pontraszálló eredményem díját.